Ülsz a gép előtt. Ülök a gép előtt. Jobb esetben a teraszon, vagy egy fa alatt a kertben. Ha elér odáig a wifi. És fel van töltve a kütyü aksija. Az ebéd kész, gyerek bent tanul – gondolom. Karantén-utóérzés. Aztán meghallom a visongó, hisztérikus nevetést, és oda az idill, önáltatás: bizony a gyerek is a gép előtt ül. Felkecmergek, kutyák elől valami magaslati pontra pakolom a szét nem rágandó tárgyakat, és harcra szántam becsörtetek, egyenesen a gamer-szekció központjába. Kezdetét veszi az alkudozás. Ebben az eleve vesztes helyzetben, amikor a világháló összes lehetséges csábítását kell(ene) a győzelemhez felülmúlnom, gyorsan számba veszem a szóba jöhető eszközeimet. Az első döntés, amit meg kell hoznom: fenyegetés vagy ígéret?
Előbbire vagyok szocializálva, gondolkodás nélkül jön számra az “eddigaddignemgépezhetszhamost” -tól egészen a szélsőséges kiborulásokkor elhangzó “hanemtetsziklehetapádhozköltözniottmajd”-ig bármi. A büntetésekből azonban túl gyakran lesz önbüntetés, ezt már elég alkalmam volt megtanulni, amikor vért izzadtam, hogy lekössem valamivel a gépfüggő, de általam valamilyen – utólag már kevéssé fontosnak tűnő – okból a gépezéstől eltiltott gyerekem. Mert ha eltiltom, szenved, és nekem néznem (na meg persze hallgatnom) kell, ahogyan szenved, és szenvedni, na azt aztán tud, kutyául. Sokadik összeveszésünk és kibékülésünk után ráéreztem, mire gondolnak a nevelési kézikönyvek írói akkor, amikor azt tanácsolják, ne vegyünk el valami szeretett dolgot addig, amíg nem tudunk helyette valami hasonlóan értékeset ajánlani.
Jó, akkor igéret. Lássuk az alkupozíciómat: itt a két kutya, van kb. egy órányl időm, elmehetünk csavarogni. Ha nem jön be, fokozható az ajánlat az unokatesó útközbeni felszedésével. Esetleg még egy fagyizás is beleférhet a büdzsébe. Ha nincs unokatesó kéznél, játszik még a bringázás (egyenlőre szigorúan kutya nélkül), vagy a népkerti vadkacsa etetés (kutyaszemszögből vadkacsa-kergetés, úgyhogy ezzel is észnél kell ám lenni), esetleg egy síkfőkúti vagy felsőtárkányi kiruccanás, utóbbi muflonetetéssel (megint nem kutyás program, de a kutyák nálunk úgysem tömegközlekednek (még)).
És miközben mindezt végigpörgetem, nosztalgiával gondolok az első tíz évre, amikor elég volt egy gumilabda ahhoz, hogy kint tartsa egész nap a kertben, a telken pedig le sem lehetett rángatni őket este a diófáról.