Betakaritottam, amit lehetett. Savanyitottam, préseltem, aszaltam, befőztem. Tele a fagyasztó musttal, almalével. Szárad a konyhaszekrény tetején a birsalmasajt, és lassan a gombaszezonnak is vége. Elégethetném még a lemetszett rózsarőzsét meg az összegereblyézett leveleket, de tehetem őket a komposztba is, majd kitalálom.
Most jönne az, hogy ülök a meleg kandallónál, puha pokrócba burkolózva, és újraolvasom a klasszikusokat, amig el nem felejtem, eredetileg melyik tétován felsejlő verset is akartam megtalálni. (Babits talán, van benne kamra meg gazda, melyik???) Az idillhez jár egy csésze meleg ital – kinek kakaó, kinek forralt bor -, esetleg még gyerek, meg állat…
Na ez most nincs. Épp nincs fűtésünk. Pontosabban csak az egyik szobában van.
De előbb-utóbb, bizom benne, ezt is megoldjuk, és akkor jöhet a giccs. Praktikusan azért, mert ha nem az, akkor jön helyette a depresszió. Ha már választhatok, akkor inkább fényvárás, mint önsajnálat. (És, le kell szögeznem, MINDIG választhatok. Jó nekem, ugye?) Blackfriday helyett csokiskeksz-sütés, mehet jövő héten csokimikulás helyett a zacsikba. Nem agyalok túl sokat azon, kinek mit hozzon az angyaljézuska – rokonok, ismerősök és üzletfelek vérmérsékletük szerinti mértékben koordinálják az általuk kivánatosnak itélt tárgyak beszerzését vagy hagyják rám a döntést – amiből utolsó pillanatban (vagy kicsivel később) elkészülő szépek szoktak születni – felteszem, most sem lesz másképp. Gyűjtöm az ihletet (most épp innen), mint a fonalat és textilt egész évben. Ráérek. (Vagy lusta vagyok, nézőpont kérdése.)
Mindenkit megcsip a dér…
Persze előbb-utóbb ki kell menni a hidegre, csipkebogyóért például, amivel kicsinositom a kortalanná öregedett adventi koszorúnkat. Enni adni a madaraknak, felhozni pár üveg befőttet a pincéből, elcaplatni a könyvtárba (remélem, ott legalább fűtenek). Meg kell törni a diót, tormát ásni a kocsonya-szezonra, ilyesmi. Vacogni, mintha nem is a város közepén, a 21. század konzumvilágában élnék. Mert fázni kell ahhoz, hogy észrevegyem a fűtött szobát. Hogy ne vegyem magától értetődőnek. Hogy örülni tudjak neki. Meg kell éhezni ahhoz, hogy jóizűen tudjak enni, és egyedül maradni, hogy különleges legyen az alkalom, amikor újra itt lesztek. Böjt ez minden téren, amikor fogy a fény, és egyre hosszabb az éjszaka. És az a jó benne, hogy tudható, nemsokára megfordul. Mint minden évben. Honnan vehetnék a modern életben ehhez mérhető bizonyosságot?
Az idén végre, hála a karanténnak, volt egy kis időm a kertre is. Nálam ez próba-szerencse alapon megy, elszórom a magokat, aztán locsolok. Ami eléri a palántányi méretet, kikerül a kertbe vagy a telekre. Ott aztán – szintén lesz, ami lesz alapon- fejlődik, elszárad, megeszik a bogarak, felmagzik, esetleg szépen terem. 2020 például, úgy néz ki, a zöldbab, bazsalikom és kelkáposzta éve lesz. Málnában meg már tavaly is nagyhatalom voltunk. És végre termett a régi, odvas cseresznyefán is annyi, hogy jutott befőzni belőle.
Reggel, mielőtt felébred a világ, vagy este, fogom a kannákat, és a szó szoros értelmében is piedesztálon álló esővíz-gyűjtő hordóból sorban megtöltöm, majd a locsolóautóhoz cipelem őket. 20, 30 liter, a látványt, ahogy döcögök, el lehet képzelni.
Locsolóautó onnan kapta nevét, hogy semmi más okból nem vagyok hajlandó volánjához ülni, csak azért, hogy a telekre vizet vigyek. Na jó, néha gombászni is vele megyek. Lévén felelősen cselekvő ember, nem veszélyeztetem fölöslegesen mások életét. Kizárólag fontos dolgokért. És a nagybevásárlás nem az. A shoppingcenterek parkolóinál meg egyébként is kevés horrorisztikusabb dolgot tudna elképzelni egy magamfajta kocasofőr.
A bőség kosara…
Szóval locsolok, gyomolok, majd körbejárok a kosarammal, és begyűjtöm, amit épp ad a természet. Tegnap két uborka, pár kiló szilva, négy-öt fürt szőlő és egy marék málna volt a zsákmány. A málnát megkapta Nagyi, mert délután panaszkodott: “Képzeld, kislányom, leszedtem itt a rózsák között azt a pár szem málnát, ami megérett. Kimentem az utcára, ott játszottak a gyerekek, megkínáltam a kicsit, erre fogta, egyet a szájába tett, kiköpte, a többit meg szétdobálta, és rátaposott. Nekem meg majd leszakadt a pípem, annyira vártam már, hogy megehessem…” Szóval hoztam neki a telekről. Amikor hazaértem, éppen nagy aszfaltrajzolásban voltak az ifjak, hát odabattyogtam a kosarammal. “Kértek?”. Egyedül az unokahugom méltatott figyelemre, lecsippentett egy szem szőlőt, és a szájába tette: “Finom” – mümmögte, és visszakuporodott a krétájához. Az “Ennyi? Elég volt?”- ra már csak néma bólogatással felelt.
Eszembe jut Jamie Olivier keresztes háborúja, amit a britek élelmiszer-pazarlása ellen folytat lankadatlan. Meg a két vendég gyerek a múlt hétről, akik beszabadultak a kertbe, hát megreszkíroztam: “Kértek málnát?” “Én imádom a málnát, nekem az a kedvencem!” – így Locsi, majd egy szemet a szájába tett, lelohadt a mosoly az arcáról, és második kínáló mozdulatomra már meneküléssel reagált. Fecsi meg kiszúrta a paradicsomot: “Én nagyon szeretem a paradicsomot, a keresztanyukámnál is mindig van nagyon sok!” – hát kiválasztottuk a legpirosabbakat – hogy aztán délután az előkertben szétloccsanva találjam meg őket.
Való igaz, kertészkedési stílusom hagy maga mögött kívánnivalókat. Van, amit megmásznak és összebüdösítenek a poloskák. A paprikák sem mind egyenesen nőnek, van köztük girbegurba is. A paradicsomfajtákkal épp kísérletezünk, van köztük kerek, hosszúkás, piros, narancssárga, de még csíkos is. A szeder sem tövismentes – nem is nagyon szoktam már ajánlgatni senkinek, hogy szedjen magának – de hiába is tenném. A tavalyi málna- és szilvadömping idején sem volt hajlandó egyetlen szomszédasszony sem kijönni a telekre (800 méter) és szedni magának, csak sóhajtoztak, hogy “De jó lenne egy kis lekvárnak való… De hát a mai árak mellett…” Amit leszedtem és hazahoztam, nagy kegyesen elfogadták. Vagy kiszámolták, hogy olcsóbban jönnek ki, ha vesznek 300-ért kisüveg lekvárt, mintha megvennék a cukrot, meg ami még a befőzéshez kell… “Köszönöm, kislányom, nagyon kedves vagy, de nem éri meg vacakolni / kínlódani vele.”
Nem értem. Terem. Vegyszermentesen. Ingyen van (nekik. Nekem meg majdnem). Minek szétdobálni, fán, földben rohasztani? Aki nem akar befőzéssel vacakolni, ott a fagyasztó. Ami nem elég gusztusos ahhoz, hogy megegyük, príma a süteménybe, salátába. Költői kérdés: Miért nem becsüljük meg, amink van? Az óvodásoknak megtiltjuk, hogy bármit az udvarról szájukba vegyenek, ahelyett, hogy megtanítanánk nekik, mi és mikor, milyen formában fogyasztható. Rettegünk a felelősségtől, hogy valamelyik gyerek benyel egy mérgező növényi részt, ahelyett, hogy egyszerűen eltüntetnénk ezeket a veszélyforrásokat a gyerekintézményekből, hogy ami marad, azzal szabadon garázdálkodhassanak.
A természeti népek gyerekei napjuk nagy részét “csavargással” töltik. Csapatba verődve vándorolnak a környéken. Menet közben leszedik az útjukba akadó érett gyümölcsöket, összegyűjtik az ehető növényeket, többnyire el is fogyasztják, esetleg hazaviszik azokat. Verekednek, versengenek, építenek. Csúzlival, kővel, bottal madarakat, apróvadat ejtenek el – pont mint a felnőttek. És amikor este hazatérnek, ritkán üres a gyomruk. Nem dolgoztak, ahogyan szüleik sem töltenek napi 3-4 óránál többet a szükséges élelem előteremtésével, mégis jóllakottak. És megtanulják, ami a túléléshez kell.
Én vajon hány olyan növény nevét tudnám elsorolni a kertből, amit nem én ültettem? És te? És hányról tudnánk egyáltalán kideríteni, vajon mire jó? Vajon meddig húznánk, ha bezárnának a piacok és boltok? Mikor esne le, hogy az élet nem a szupermarketek polcain terem?
Ha néha savanyú is a szőlőfürtön pár szem, mi van akkor? Kiköpöm, ami rossz. A többi attól még jó. Nagyonis jó.
Jó nyarunk van, esik minden héten. Szerencsére még tavasszal sikerült az eresz alá beállítani két vízgyűjtő hordót, így a locsolóviz bőven megvan. És még a szúnyogok sem szaporodtak el miatta, lekopogom.
Az egyik hordó kinn áll az utcán. Ahol a kiskorúak nagy nyári unalmukat töltik éppen. Sok mifelénk az egyke. Valamelyik nagymama megunta a banánt, kizavarta az unokát “Keress barátokat!” utasítással, és unoka kivételesen szót fogadott, vagyis most a sok elkényeztetett, kütyünyomogató egyke bandába verődve zaklatja az utca elérhető lakóit. Hősünknek például agyára mennek, mert ötpercenként ki-bevonulnak szoba-kert-utca-szoba-utca útvonalukon, megállnak mellette, bámulják, mit csinál épp a gépén (dolgozik! – az ő fogalomhasználata szerint, vagyis ugyanazt csinálja, mint máskor, csak most valakitől egy kis aprópénzt is kap érte), lökdösik a könyökét, amitől ferde lesz a vonal, amit épp húzna… Vagyis provokálják, hogy figyeljen már rájuk, foglalkozzon már velük, és ne a mosott ruhával, pardon, számítógépével.
Hősünk azonban, a maga három-négy évnyi fölényével, nem partner. Viszont egyre idegesebb. Mikor aztán leordítja zaklatói fejét, enyhe anyai lelkifröccsözés következik, (csak hogy szó ne érje a ház elejét, mert alapvetően igaza van): “Szerinted mit akartak ezzel, fiam?” “És ha megkapják, amit akarnak, leszállnak rólam?” – mire nyilván csak széttárt kar lehet a válasz. Hősünk úgy dönt, megér neki a nyugi egy próbát, úgyhogy felkászálódik, és nagy leereszkedőleg kimegy játszani a ‘kicsikkel’. Szűk huszonöt perc biciklizés és kergetőzés után azonban visszamenekül a gépéhez. “Ezek még bújócskázni sem tudnak, nem mondták, hogy ipiapacsegykettőhárom, akkor nem ér kiütni!” – közli, mikor kérdem, min sértődött meg.
A műsor folytatódik ott, ahol abbamaradt. Ki-be, hol a kanapén gubbaszt három gyerek (Ez a szőke fiúcska vajon kinek a kicsodája?? – merül fel bennem a kérdés), hol nyílik a hűtőajtó, és megjelenik egy lányka sajtot majszolva, na, ez már nekem is sok egy kicsit, a sajt az szent, de visszanyelem az epés “nálatoknemszokás…” típusú morgásomat, inkább nekilátok megkeresni az utcai bejárat kulcsát, hogy rövidre zárjam az útvonalat. Így legalább hősünknek nyugta lesz, a kert felől nem egyenesen az ő gépéhez vezet az út.
Forrás 123rf
Probléma megoldva, nemsokára ráadásul rátalálnak a kiskorúak az utcai vizeshordóra, és repeső szívvel hallom a nyitott ablakon át, ahogy elmélyülten kísérleteznek: “Az enyém nem merül el!” “Nézd, az enyém már lesüllyedt!”. Aztán némi fröcskölődés zaja, nem baj, negyven fokban nem fognak megfázni, és víz is marad elég, nyugtatom magam, és hősiesen ellenállok a kísértésnek, hogy kimenjek megmutogatni az úszkáló szúnyoglárvákat. és elmagyarázni, hogy lesz belőlük szúnyog… Nem, dinnyét sem viszek ki nekik, bármilyen büszke is vagyok arra, hogy végre valami – szerintem is – értelmes elfoglaltságot találtak maguknak.
Másnap reggel még mindig érzem az előző napi halk büszkeséget, ahogy a locsolókannát a hordóba merítem. Jé, egy csiga. Nem is tudtam, hogy vannak öngyilkos csigák, akik belemásznak a vízbe, hogy megfulladjanak. Kihalászom szegényt, majd a madarak kezdenek valamit vele, vagy megkérdezem a horgászokat, kell-e nekik csalinak. Hoppá, itt lebeg még egy csiga!
Mire minden paradicsomot meglocsolok, hat kihalászott csiga hever a hordó mellett. Délután arra járó hősünk pedig talál még egy lebegő házas tetemet: “Te anya, ez nem vizicsiga. Ez is tud úszni?” “Nem, fiam.” “És a bőrén lélegzik, nem?” “De, fiam, ott is.” “Akkor ez duplán megfulladt, szegény?” “Tulajdonképpen…” – nézünk mindketten a szomszéd kert felé, ahonnan gyerekzsivaj hallatszik ki az utcára. Ami kivételesen nem melengeti meg a szívemet.
Néha mocskos. Nem maszatos, ááá, vastagon sáros. És belovagol az előszobába. Aztán újra ki az udvarra.
Néha hangos. Talált egy botot, azzal üti a legnagyobb fazékfedőt, amit ki tudott bányászni a konyhaszekrényből, és menetel. Gumicsizmában. A szőnyegen. (Még szerencse, hogy nem perzsa. Pedig régebben hogy szerettem volna egyet!)
Néha szívfacsaró. Mert felmászott, leesett, és most sír. Tizenöt másodpercig. Aztán szétkeni poros arcán a könnyeit, és felpattan: “Má’ nemis fáj!” – mert hallja közeledni a sétából hazatérő szomszéd kutyát.
Néha több is van belőle. Mert a szomszédba is megérkeztek az unokák. Meg átjött az uncsitesó. Meg benéz a tavalyi úszótáboros Balázs, hogy megsimogassák Benikutyát. Na, ilyenkor anyának nyugi van. Lehet végre befőttes üveget kifőzni. Milyen kár, hogy csak egy meggymagozónk van, ha minden gyereknek jutna egy, pikkpakk készen lenne az egész kosár. Így meg az állandó vita, hogy ki mondta hamarabb, és ki a következő…
Néha “felássa” a kertet, ahogy apától látta. Titokban örülök, amiért a rotakapa beindítását még nem leste el. Mert akkor valószínűleg végleg annyi lenne a palántáimnak.
Szeret gombászni Nagyapával. “Aztmondta Naapa, én vagyok a legjobb gombász, mert nekem még közel van a szemem a földhöz!” – mutatja büszkén a kosarát. (Pont az idei vargányadömpingben jutott eszembe ez a történet.)
Naapa sajna már nincs velünk. Azóta kevesebbet kirándulunk. És igen, hősünk is betöltötte májusban a tizennégyet. “A gyerek”-ből “a kamasz” lett, ebben is tipikus, ezerrel és teljes elánnal kamasz, ahogy gyereknek ezerrel és teljes elánnal gyerek volt. És ez az, ami elviselhetővé teszi az egészet. Azt is, amikor elviselhetetlen. Nagy levegő, beszív, kifúj, mérges arc – majdcsak észreveszi magát. Néha igen. Néha nem. “Kitérdekel?!”. Aztán “bocsianyu.” Este pedig, a lépcső tetején ülve: “Azért kapok egy ölelést?”
Azt gondolom, hálásak lehetünk az elmúlt évekért. A sorsnak, a szüleimnek, akiknél az összes iskolai szünetet töltöttük, magunknak és egymásnak. És igen, hiányzik. A rohangászós, a maszatos, a hangos, a sírós, az ölelős. A gyerek. Meg az az élet. A nyári záporban hazafutás, patakban gázolás, pocsolyába ugrálás, ami után mégis jól esik a forró vizes tusolás. A kidőlt fán lovaglás, a csigafuttató derbik, a gátépítés és rönkgurigatás. Ősszel avarkupacban, nyáron szénakazalban hentergés, dombról legurulás. Az “összevissza-salátánk”, amit kétévesen is el tudott készíteni, a nagy málnaszörp-partik, a közös sütidagasztás.
Ezért született ez a blog. Hogy rátaláljanak azok az emberek, apák-anyák-nagymamák-nagyapák, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak arról, mi is a gyerekek dolga ebben a világban. Tágabb értelemben arról, mi dolgunk is lenne nekünk, embereknek, a világban. Ami, ugye, ne feledjük, a Természet. Mi is a dolgunk a Természettel? És mi dolga benne a gyerekeinknek? És hogyan függ mindez össze azzal, hogy egy nehéz kamaszkor mitől lesz elviselhető?
Nem azt az életet éljük (sokan-sokan az emberi fajból), amire biológiailag évezredeken át készültünk. Elfelejtettük, mik az igazán fontos dolgok. Mintha azt is el akarnánk felejteni, mik is a valós szükségleteink: ivóvíz, étel, fedél, közösség. Nem az, ami a reklámokból folyik. Nem, amit el akarnak nekünk adni. Minden, amire szükségünk van, az itt van, mióta világ a világ, és kialakult a fajunk, meg előtte a többi faj, egyik sem jobb vagy rosszabb, fontosabb vagy kevésbé fontos a másiknál. Ami kell nekik, nekünk, a földi élet minden fajának, az itt van, az orrunk előtt. Az erdőben, a mezőn, a kertben. A Természetben. Még.
Ezt szerettem volna és szeretném ma is megtanítani a körülöttem élő gyerekeknek. Hogy a természet megadja, ami kell nekünk, és vigyáz ránk. Ha odamegyünk, és figyelünk, megtaláljuk, amit keresünk. Ott van minden a helyén, ahol mindig is volt, az idők kezdete óta. A hangyák, a szedres, a kamilla a teához, kavicsok a patakból a dáma-táblára, ebihalak, szúnyoglárvák és küszök is, ha már arra járunk, plusz a sikló és a szitakötők… Minden a helyén van és ott is lesz, megtalálhatjuk, ha keressük, holnap is. Ha ma megtanulunk vigyázni rá.
