Betakaritottam, amit lehetett. Savanyitottam, préseltem, aszaltam, befőztem. Tele a fagyasztó musttal, almalével. Szárad a konyhaszekrény tetején a birsalmasajt, és lassan a gombaszezonnak is vége. Elégethetném még a lemetszett rózsarőzsét meg az összegereblyézett leveleket, de tehetem őket a komposztba is, majd kitalálom.
Most jönne az, hogy ülök a meleg kandallónál, puha pokrócba burkolózva, és újraolvasom a klasszikusokat, amig el nem felejtem, eredetileg melyik tétován felsejlő verset is akartam megtalálni. (Babits talán, van benne kamra meg gazda, melyik???) Az idillhez jár egy csésze meleg ital – kinek kakaó, kinek forralt bor -, esetleg még gyerek, meg állat…
Na ez most nincs. Épp nincs fűtésünk. Pontosabban csak az egyik szobában van.
De előbb-utóbb, bizom benne, ezt is megoldjuk, és akkor jöhet a giccs. Praktikusan azért, mert ha nem az, akkor jön helyette a depresszió. Ha már választhatok, akkor inkább fényvárás, mint önsajnálat. (És, le kell szögeznem, MINDIG választhatok. Jó nekem, ugye?) Blackfriday helyett csokiskeksz-sütés, mehet jövő héten csokimikulás helyett a zacsikba. Nem agyalok túl sokat azon, kinek mit hozzon az angyaljézuska – rokonok, ismerősök és üzletfelek vérmérsékletük szerinti mértékben koordinálják az általuk kivánatosnak itélt tárgyak beszerzését vagy hagyják rám a döntést – amiből utolsó pillanatban (vagy kicsivel később) elkészülő szépek szoktak születni – felteszem, most sem lesz másképp. Gyűjtöm az ihletet (most épp innen), mint a fonalat és textilt egész évben. Ráérek. (Vagy lusta vagyok, nézőpont kérdése.)
Persze előbb-utóbb ki kell menni a hidegre, csipkebogyóért például, amivel kicsinositom a kortalanná öregedett adventi koszorúnkat. Enni adni a madaraknak, felhozni pár üveg befőttet a pincéből, elcaplatni a könyvtárba (remélem, ott legalább fűtenek). Meg kell törni a diót, tormát ásni a kocsonya-szezonra, ilyesmi. Vacogni, mintha nem is a város közepén, a 21. század konzumvilágában élnék. Mert fázni kell ahhoz, hogy észrevegyem a fűtött szobát. Hogy ne vegyem magától értetődőnek. Hogy örülni tudjak neki. Meg kell éhezni ahhoz, hogy jóizűen tudjak enni, és egyedül maradni, hogy különleges legyen az alkalom, amikor újra itt lesztek. Böjt ez minden téren, amikor fogy a fény, és egyre hosszabb az éjszaka. És az a jó benne, hogy tudható, nemsokára megfordul. Mint minden évben. Honnan vehetnék a modern életben ehhez mérhető bizonyosságot?