Néha mocskos. Nem maszatos, ááá, vastagon sáros. És belovagol az előszobába. Aztán újra ki az udvarra.
Néha hangos. Talált egy botot, azzal üti a legnagyobb fazékfedőt, amit ki tudott bányászni a konyhaszekrényből, és menetel. Gumicsizmában. A szőnyegen. (Még szerencse, hogy nem perzsa. Pedig régebben hogy szerettem volna egyet!)
Néha szívfacsaró. Mert felmászott, leesett, és most sír. Tizenöt másodpercig. Aztán szétkeni poros arcán a könnyeit, és felpattan: “Má’ nemis fáj!” – mert hallja közeledni a sétából hazatérő szomszéd kutyát.
Néha több is van belőle. Mert a szomszédba is megérkeztek az unokák. Meg átjött az uncsitesó. Meg benéz a tavalyi úszótáboros Balázs, hogy megsimogassák Benikutyát. Na, ilyenkor anyának nyugi van. Lehet végre befőttes üveget kifőzni. Milyen kár, hogy csak egy meggymagozónk van, ha minden gyereknek jutna egy, pikkpakk készen lenne az egész kosár. Így meg az állandó vita, hogy ki mondta hamarabb, és ki a következő…
Néha “felássa” a kertet, ahogy apától látta. Titokban örülök, amiért a rotakapa beindítását még nem leste el. Mert akkor valószínűleg végleg annyi lenne a palántáimnak.
Szeret gombászni Nagyapával. “Aztmondta Naapa, én vagyok a legjobb gombász, mert nekem még közel van a szemem a földhöz!” – mutatja büszkén a kosarát. (Pont az idei vargányadömpingben jutott eszembe ez a történet.)
Naapa sajna már nincs velünk. Azóta kevesebbet kirándulunk. És igen, hősünk is betöltötte májusban a tizennégyet. “A gyerek”-ből “a kamasz” lett, ebben is tipikus, ezerrel és teljes elánnal kamasz, ahogy gyereknek ezerrel és teljes elánnal gyerek volt. És ez az, ami elviselhetővé teszi az egészet. Azt is, amikor elviselhetetlen. Nagy levegő, beszív, kifúj, mérges arc – majdcsak észreveszi magát. Néha igen. Néha nem. “Kitérdekel?!”. Aztán “bocsianyu.” Este pedig, a lépcső tetején ülve: “Azért kapok egy ölelést?”
Azt gondolom, hálásak lehetünk az elmúlt évekért. A sorsnak, a szüleimnek, akiknél az összes iskolai szünetet töltöttük, magunknak és egymásnak. És igen, hiányzik. A rohangászós, a maszatos, a hangos, a sírós, az ölelős. A gyerek. Meg az az élet. A nyári záporban hazafutás, patakban gázolás, pocsolyába ugrálás, ami után mégis jól esik a forró vizes tusolás. A kidőlt fán lovaglás, a csigafuttató derbik, a gátépítés és rönkgurigatás. Ősszel avarkupacban, nyáron szénakazalban hentergés, dombról legurulás. Az “összevissza-salátánk”, amit kétévesen is el tudott készíteni, a nagy málnaszörp-partik, a közös sütidagasztás.
Ezért született ez a blog. Hogy rátaláljanak azok az emberek, apák-anyák-nagymamák-nagyapák, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak arról, mi is a gyerekek dolga ebben a világban. Tágabb értelemben arról, mi dolgunk is lenne nekünk, embereknek, a világban. Ami, ugye, ne feledjük, a Természet. Mi is a dolgunk a Természettel? És mi dolga benne a gyerekeinknek? És hogyan függ mindez össze azzal, hogy egy nehéz kamaszkor mitől lesz elviselhető?
Nem azt az életet éljük (sokan-sokan az emberi fajból), amire biológiailag évezredeken át készültünk. Elfelejtettük, mik az igazán fontos dolgok. Mintha azt is el akarnánk felejteni, mik is a valós szükségleteink: ivóvíz, étel, fedél, közösség. Nem az, ami a reklámokból folyik. Nem, amit el akarnak nekünk adni. Minden, amire szükségünk van, az itt van, mióta világ a világ, és kialakult a fajunk, meg előtte a többi faj, egyik sem jobb vagy rosszabb, fontosabb vagy kevésbé fontos a másiknál. Ami kell nekik, nekünk, a földi élet minden fajának, az itt van, az orrunk előtt. Az erdőben, a mezőn, a kertben. A Természetben. Még.
Ezt szerettem volna és szeretném ma is megtanítani a körülöttem élő gyerekeknek. Hogy a természet megadja, ami kell nekünk, és vigyáz ránk. Ha odamegyünk, és figyelünk, megtaláljuk, amit keresünk. Ott van minden a helyén, ahol mindig is volt, az idők kezdete óta. A hangyák, a szedres, a kamilla a teához, kavicsok a patakból a dáma-táblára, ebihalak, szúnyoglárvák és küszök is, ha már arra járunk, plusz a sikló és a szitakötők… Minden a helyén van és ott is lesz, megtalálhatjuk, ha keressük, holnap is. Ha ma megtanulunk vigyázni rá.