Jó nyarunk van, esik minden héten. Szerencsére még tavasszal sikerült az eresz alá beállítani két vízgyűjtő hordót, így a locsolóviz bőven megvan. És még a szúnyogok sem szaporodtak el miatta, lekopogom.
Az egyik hordó kinn áll az utcán. Ahol a kiskorúak nagy nyári unalmukat töltik éppen. Sok mifelénk az egyke. Valamelyik nagymama megunta a banánt, kizavarta az unokát “Keress barátokat!” utasítással, és unoka kivételesen szót fogadott, vagyis most a sok elkényeztetett, kütyünyomogató egyke bandába verődve zaklatja az utca elérhető lakóit. Hősünknek például agyára mennek, mert ötpercenként ki-bevonulnak szoba-kert-utca-szoba-utca útvonalukon, megállnak mellette, bámulják, mit csinál épp a gépén (dolgozik! – az ő fogalomhasználata szerint, vagyis ugyanazt csinálja, mint máskor, csak most valakitől egy kis aprópénzt is kap érte), lökdösik a könyökét, amitől ferde lesz a vonal, amit épp húzna… Vagyis provokálják, hogy figyeljen már rájuk, foglalkozzon már velük, és ne a mosott ruhával, pardon, számítógépével.
Hősünk azonban, a maga három-négy évnyi fölényével, nem partner. Viszont egyre idegesebb. Mikor aztán leordítja zaklatói fejét, enyhe anyai lelkifröccsözés következik, (csak hogy szó ne érje a ház elejét, mert alapvetően igaza van): “Szerinted mit akartak ezzel, fiam?” “És ha megkapják, amit akarnak, leszállnak rólam?” – mire nyilván csak széttárt kar lehet a válasz. Hősünk úgy dönt, megér neki a nyugi egy próbát, úgyhogy felkászálódik, és nagy leereszkedőleg kimegy játszani a ‘kicsikkel’. Szűk huszonöt perc biciklizés és kergetőzés után azonban visszamenekül a gépéhez. “Ezek még bújócskázni sem tudnak, nem mondták, hogy ipiapacsegykettőhárom, akkor nem ér kiütni!” – közli, mikor kérdem, min sértődött meg.
A műsor folytatódik ott, ahol abbamaradt. Ki-be, hol a kanapén gubbaszt három gyerek (Ez a szőke fiúcska vajon kinek a kicsodája?? – merül fel bennem a kérdés), hol nyílik a hűtőajtó, és megjelenik egy lányka sajtot majszolva, na, ez már nekem is sok egy kicsit, a sajt az szent, de visszanyelem az epés “nálatoknemszokás…” típusú morgásomat, inkább nekilátok megkeresni az utcai bejárat kulcsát, hogy rövidre zárjam az útvonalat. Így legalább hősünknek nyugta lesz, a kert felől nem egyenesen az ő gépéhez vezet az út.
Probléma megoldva, nemsokára ráadásul rátalálnak a kiskorúak az utcai vizeshordóra, és repeső szívvel hallom a nyitott ablakon át, ahogy elmélyülten kísérleteznek: “Az enyém nem merül el!” “Nézd, az enyém már lesüllyedt!”. Aztán némi fröcskölődés zaja, nem baj, negyven fokban nem fognak megfázni, és víz is marad elég, nyugtatom magam, és hősiesen ellenállok a kísértésnek, hogy kimenjek megmutogatni az úszkáló szúnyoglárvákat. és elmagyarázni, hogy lesz belőlük szúnyog… Nem, dinnyét sem viszek ki nekik, bármilyen büszke is vagyok arra, hogy végre valami – szerintem is – értelmes elfoglaltságot találtak maguknak.
Másnap reggel még mindig érzem az előző napi halk büszkeséget, ahogy a locsolókannát a hordóba merítem. Jé, egy csiga. Nem is tudtam, hogy vannak öngyilkos csigák, akik belemásznak a vízbe, hogy megfulladjanak. Kihalászom szegényt, majd a madarak kezdenek valamit vele, vagy megkérdezem a horgászokat, kell-e nekik csalinak. Hoppá, itt lebeg még egy csiga!
Mire minden paradicsomot meglocsolok, hat kihalászott csiga hever a hordó mellett. Délután arra járó hősünk pedig talál még egy lebegő házas tetemet: “Te anya, ez nem vizicsiga. Ez is tud úszni?” “Nem, fiam.” “És a bőrén lélegzik, nem?” “De, fiam, ott is.” “Akkor ez duplán megfulladt, szegény?” “Tulajdonképpen…” – nézünk mindketten a szomszéd kert felé, ahonnan gyerekzsivaj hallatszik ki az utcára. Ami kivételesen nem melengeti meg a szívemet.