“Pár erdőben töltött hét vagy hónap elteltével a gyerekek szemei lassan elkezdenek megnyílni, az érzékszerveik olyan apróságokat is megragadnak, amelyek felett eddig elsiklottak. Mint az a kilencéves, aki váratlanul az égre mutat, ahol épp hangtalan V alakban repülnek a fagyos északnémet tél elől menekülő ludak. “Épp most váltottak az élen.” – jegyzi meg precízen, amikor a csapat vezetőt cserél.
Az erdei óvodába járó gyerekeket megfigyelők azt találták, hogy nem a gyerekek tanulási tempója az, ami megváltozik a szabadban töltött évek alatt. Nem is a fertőzésekkel szembeni ellenállóképességük – mert még az is megfázik néha, aki hétfőtől péntekig kint játszik. A kicsik észlelése az, ami átalakul. Mintha a szemeik szélesebb látókörben tekintenének, füleik többet hallanának – a táj lényegesen több részletét képesek megragadni, mint reggeltől estig a játszótéri mászókákon fel-le ingázó társaik. A gyermekek ‘lámpás-tudata’, amiről Alison Gopnik beszél, a vadonban gyökerezik. Hatása nem nagyobb okosság, hanem intenzívebb létezés. Persze az intelligencia sem jár rosszul: Barucker megfigyelte, hogy a gyakran nyomolvasást játszó gyerekek sokszor szinte maguktól megtanulnak olvasni. Hiszen az állatok csapásainak követésekor ugyanúgy egy sor grafikus jelet kell figyelemmel kísérni és jelentéssel felruházni, mint olvasáskor.”
A szabadban töltött idő igazoltan segít a rövidlátás megelőzésében. A D-vitamin jótékony hatásáról is sokat hallani. Ez azonban az érzékelést és annak szerveit, látás esetén tehát magát a szemet érinti elsősorban, míg a szabadban tartózkodás figyelmi funkciókra gyakorolt hatása, amire a fenti idézet is utal, az észlelés változásával függhet össze. Korunk nyilvánvaló problémája a túlingerlés, illetve a minket és gyerekeinket érő ingerek összetételének, minőségének drasztikus megváltozása. Érzékszerveink a törzsfejlődés során ahhoz a környezethez idomultak, amelyben boldogulnunk kellett – vagyis a természetben való eligazodáshoz. És ez nem csupán nyomolvasást jelent. A fák lombján átszűrődő napfény minden szín ezer árnyalatát varázsolja elénk, a felhők a fehér és szürke közötti skála több száz fokozatát, és ezeknek a különbségeknek ugyanúgy jelentése van – például egy közelgő zivatar esetében -, mint ahogy az eszkimók számára jelentősége van annak, a fehér melyik árnyalatával írható le a hó színe éppen. Azok az apró különbségek, amelyek előrejelző erővel, jelentéssel, vagyis jelentőséggel bírnak, nem nagyobbak, mint az a és á, vagy a d és b betű közötti különbség. Mire a gyerek iskolába kerül, elvárjuk, hogy képes legyen ilyen apró eltérések észlelésére – de hogyan, ha az a képessége, amely ezt lehetővé tenné, nem kapja meg az optimális fejlődéshez szükséges ingermennyiséget fejlődése érzékeny szakaszában?
Életkörülményeink újkori változása talán a mélység és tér észlelésére szakosodott jelzőrendszereket állítja a legnagyobb kihívások elé – vagyis épp hogy nem, hiszen a baj pont az, hogy nem használjuk őket. A két dimenziós képek áradata a valóságban előforduló jelzőrendszereknek csak egy részét alkalmazza. Mig a takarás, a relativ nagyság és magasság viszonylag egyszerűen leképezhetőek papirra vagy képernyőre, addig a levegő-perspektiva, amely a látott tárgy és szemünk között lévő levegőréteg vastagságának megbecsüléséből von le következtetéseket, és a fény-árnyék viszonyok egyáltalán nem, vagy legfeljebb (utóbbi esetében) durván leegyszerűsitve jutnak szerephez. Ennél is rosszabbul járnak a binokuláris jelzőmozzanatok – és velük a szemünk is. Ugyanis a képernyő vagy papirlap minden pontja (nagyjából) egyforma távol van a szemünktől, függetlenül attól, hogy épp egy tájkép vagy egy katicabogár páncélja látható-e rajtuk. Igy egy tárgy távolságának megbecslésére nem használhatjuk észlelésünknek azokat az evolúció során kialakult képességeit, amelyek a két szem által alkotott retinális képek minimális eltéréseire, illetve a szemlencsék domborúságának változásáról agyunkba beérkező információkra épülnek. Gondoljunk bele, mennyivel kevesebbet használja egy zárt térben tartózkodó, nota bene tartósan képernyőre vagy papirra meredő ember / gyerek a szemmozgató izmait, mint az, aki a szabadban pillanatonként vált fókuszt – hol a lába alatt megreccsenő ágra, hol egy a lombok közt elsuhanó madárra, hol saját kézfejére tekintve, amin épp egy szúnyog készül vacsoráját magához venni! Máris értjük, hogy szaporodhatott a szemüveges óvodások száma az elmúlt pár évtizedben.
Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a téri tájékozódás fejlődését a percepció, vagyis észlelés mellett a mozgásos tapasztalataink határozzák meg, érthetővé válik, miben rejlik a szabadban játszó erdei óvodás legnagyobb előnye. Saját testének helyzetéről, izmainak munkájáról, teste és az őt körülvevő tárgyak egymáshoz való viszonyáról megszámlálhatatlanul több tapasztalattal rendelkezik, mint zárt térben szocializálódott kortársai. Ez előny a testkép, testséma alakulásánál, de – a saját test helyzetére vonatkozó számtalan visszacsatolás mellett – edzi elvontabb gondolkodási képességek fejlődését is: a fa, hid és szikla ugyan nem változtatják helyzetüket, mégis minden évszakban más arcukat mutatják, amelyeknek kognitiv térképre való felkerüléséhez a gyereknek meg kell tanulnia a látottak lényeges vonásait kiemelni, a lényegtelenektől elválasztani. A természeti tapasztalat megismerő funkciókra gyakorolt jótékony hatása messze túlmutat tehát a szenzomotoros fejlődési szakasz élményeinek hatásán – és akkor a kötődés keveset vizsgált, de öngyilkos civilizációnk számára annál fontosabb alesetéről, a Természethez való kötődés alakulásáról nem is szóltunk.
