Az idén végre, hála a karanténnak, volt egy kis időm a kertre is. Nálam ez próba-szerencse alapon megy, elszórom a magokat, aztán locsolok. Ami eléri a palántányi méretet, kikerül a kertbe vagy a telekre. Ott aztán – szintén lesz, ami lesz alapon- fejlődik, elszárad, megeszik a bogarak, felmagzik, esetleg szépen terem. 2020 például, úgy néz ki, a zöldbab, bazsalikom és kelkáposzta éve lesz. Málnában meg már tavaly is nagyhatalom voltunk. És végre termett a régi, odvas cseresznyefán is annyi, hogy jutott befőzni belőle.
Reggel, mielőtt felébred a világ, vagy este, fogom a kannákat, és a szó szoros értelmében is piedesztálon álló esővíz-gyűjtő hordóból sorban megtöltöm, majd a locsolóautóhoz cipelem őket. 20, 30 liter, a látványt, ahogy döcögök, el lehet képzelni.
Locsolóautó onnan kapta nevét, hogy semmi más okból nem vagyok hajlandó volánjához ülni, csak azért, hogy a telekre vizet vigyek. Na jó, néha gombászni is vele megyek. Lévén felelősen cselekvő ember, nem veszélyeztetem fölöslegesen mások életét. Kizárólag fontos dolgokért. És a nagybevásárlás nem az. A shoppingcenterek parkolóinál meg egyébként is kevés horrorisztikusabb dolgot tudna elképzelni egy magamfajta kocasofőr.
Szóval locsolok, gyomolok, majd körbejárok a kosarammal, és begyűjtöm, amit épp ad a természet. Tegnap két uborka, pár kiló szilva, négy-öt fürt szőlő és egy marék málna volt a zsákmány. A málnát megkapta Nagyi, mert délután panaszkodott: “Képzeld, kislányom, leszedtem itt a rózsák között azt a pár szem málnát, ami megérett. Kimentem az utcára, ott játszottak a gyerekek, megkínáltam a kicsit, erre fogta, egyet a szájába tett, kiköpte, a többit meg szétdobálta, és rátaposott. Nekem meg majd leszakadt a pípem, annyira vártam már, hogy megehessem…” Szóval hoztam neki a telekről. Amikor hazaértem, éppen nagy aszfaltrajzolásban voltak az ifjak, hát odabattyogtam a kosarammal. “Kértek?”. Egyedül az unokahugom méltatott figyelemre, lecsippentett egy szem szőlőt, és a szájába tette: “Finom” – mümmögte, és visszakuporodott a krétájához. Az “Ennyi? Elég volt?”- ra már csak néma bólogatással felelt.
Eszembe jut Jamie Olivier keresztes háborúja, amit a britek élelmiszer-pazarlása ellen folytat lankadatlan. Meg a két vendég gyerek a múlt hétről, akik beszabadultak a kertbe, hát megreszkíroztam: “Kértek málnát?” “Én imádom a málnát, nekem az a kedvencem!” – így Locsi, majd egy szemet a szájába tett, lelohadt a mosoly az arcáról, és második kínáló mozdulatomra már meneküléssel reagált. Fecsi meg kiszúrta a paradicsomot: “Én nagyon szeretem a paradicsomot, a keresztanyukámnál is mindig van nagyon sok!” – hát kiválasztottuk a legpirosabbakat – hogy aztán délután az előkertben szétloccsanva találjam meg őket.
Való igaz, kertészkedési stílusom hagy maga mögött kívánnivalókat. Van, amit megmásznak és összebüdösítenek a poloskák. A paprikák sem mind egyenesen nőnek, van köztük girbegurba is. A paradicsomfajtákkal épp kísérletezünk, van köztük kerek, hosszúkás, piros, narancssárga, de még csíkos is. A szeder sem tövismentes – nem is nagyon szoktam már ajánlgatni senkinek, hogy szedjen magának – de hiába is tenném. A tavalyi málna- és szilvadömping idején sem volt hajlandó egyetlen szomszédasszony sem kijönni a telekre (800 méter) és szedni magának, csak sóhajtoztak, hogy “De jó lenne egy kis lekvárnak való… De hát a mai árak mellett…” Amit leszedtem és hazahoztam, nagy kegyesen elfogadták. Vagy kiszámolták, hogy olcsóbban jönnek ki, ha vesznek 300-ért kisüveg lekvárt, mintha megvennék a cukrot, meg ami még a befőzéshez kell… “Köszönöm, kislányom, nagyon kedves vagy, de nem éri meg vacakolni / kínlódani vele.”
Nem értem. Terem. Vegyszermentesen. Ingyen van (nekik. Nekem meg majdnem). Minek szétdobálni, fán, földben rohasztani? Aki nem akar befőzéssel vacakolni, ott a fagyasztó. Ami nem elég gusztusos ahhoz, hogy megegyük, príma a süteménybe, salátába. Költői kérdés: Miért nem becsüljük meg, amink van? Az óvodásoknak megtiltjuk, hogy bármit az udvarról szájukba vegyenek, ahelyett, hogy megtanítanánk nekik, mi és mikor, milyen formában fogyasztható. Rettegünk a felelősségtől, hogy valamelyik gyerek benyel egy mérgező növényi részt, ahelyett, hogy egyszerűen eltüntetnénk ezeket a veszélyforrásokat a gyerekintézményekből, hogy ami marad, azzal szabadon garázdálkodhassanak.
A természeti népek gyerekei napjuk nagy részét “csavargással” töltik. Csapatba verődve vándorolnak a környéken. Menet közben leszedik az útjukba akadó érett gyümölcsöket, összegyűjtik az ehető növényeket, többnyire el is fogyasztják, esetleg hazaviszik azokat. Verekednek, versengenek, építenek. Csúzlival, kővel, bottal madarakat, apróvadat ejtenek el – pont mint a felnőttek. És amikor este hazatérnek, ritkán üres a gyomruk. Nem dolgoztak, ahogyan szüleik sem töltenek napi 3-4 óránál többet a szükséges élelem előteremtésével, mégis jóllakottak. És megtanulják, ami a túléléshez kell.
Én vajon hány olyan növény nevét tudnám elsorolni a kertből, amit nem én ültettem? És te? És hányról tudnánk egyáltalán kideríteni, vajon mire jó? Vajon meddig húznánk, ha bezárnának a piacok és boltok? Mikor esne le, hogy az élet nem a szupermarketek polcain terem?
Ha néha savanyú is a szőlőfürtön pár szem, mi van akkor? Kiköpöm, ami rossz. A többi attól még jó. Nagyonis jó.
