Gyerek, természetesen

Néha mocskos. Nem maszatos, ááá, vastagon sáros. És belovagol az előszobába. Aztán újra ki az udvarra.

Néha hangos. Talált egy botot, azzal üti a legnagyobb fazékfedőt, amit ki tudott bányászni a konyhaszekrényből, és menetel. Gumicsizmában. A szőnyegen. (Még szerencse, hogy nem perzsa. Pedig régebben hogy szerettem volna egyet!)

Néha szívfacsaró. Mert felmászott, leesett, és most sír. Tizenöt másodpercig. Aztán szétkeni poros arcán a könnyeit, és felpattan: “Má’ nemis fáj!” – mert hallja közeledni a sétából hazatérő szomszéd kutyát.

Néha több is van belőle. Mert a szomszédba is megérkeztek az unokák. Meg átjött az uncsitesó. Meg benéz a tavalyi úszótáboros Balázs, hogy megsimogassák Benikutyát. Na, ilyenkor anyának nyugi van. Lehet végre befőttes üveget kifőzni. Milyen kár, hogy csak egy meggymagozónk van, ha minden gyereknek jutna egy, pikkpakk készen lenne az egész kosár. Így meg az állandó vita, hogy ki mondta hamarabb, és ki a következő…

Néha “felássa” a kertet, ahogy apától látta. Titokban örülök, amiért a rotakapa beindítását még nem leste el. Mert akkor valószínűleg végleg annyi lenne a palántáimnak.

Szeret gombászni Nagyapával. “Aztmondta Naapa, én vagyok a legjobb gombász, mert nekem még közel van a szemem a földhöz!” – mutatja büszkén a kosarát. (Pont az idei vargányadömpingben jutott eszembe ez a történet.)

Naapa sajna már nincs velünk. Azóta kevesebbet kirándulunk. És igen, hősünk is betöltötte májusban a tizennégyet. “A gyerek”-ből “a kamasz” lett, ebben is tipikus, ezerrel és teljes elánnal kamasz, ahogy gyereknek ezerrel és teljes elánnal gyerek volt. És ez az, ami elviselhetővé teszi az egészet. Azt is, amikor elviselhetetlen. Nagy levegő, beszív, kifúj, mérges arc – majdcsak észreveszi magát. Néha igen. Néha nem. “Kitérdekel?!”. Aztán “bocsianyu.” Este pedig, a lépcső tetején ülve: “Azért kapok egy ölelést?”

Azt gondolom, hálásak lehetünk az elmúlt évekért. A sorsnak, a szüleimnek, akiknél az összes iskolai szünetet töltöttük, magunknak és egymásnak. És igen, hiányzik. A rohangászós, a maszatos, a hangos, a sírós, az ölelős. A gyerek. Meg az az élet. A nyári záporban hazafutás, patakban gázolás, pocsolyába ugrálás, ami után mégis jól esik a forró vizes tusolás. A kidőlt fán lovaglás, a csigafuttató derbik, a gátépítés és rönkgurigatás. Ősszel avarkupacban, nyáron szénakazalban hentergés, dombról legurulás. Az “összevissza-salátánk”, amit kétévesen is el tudott készíteni, a nagy málnaszörp-partik, a közös sütidagasztás.

Ezért született ez a blog. Hogy rátaláljanak azok az emberek, apák-anyák-nagymamák-nagyapák, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak arról, mi is a gyerekek dolga ebben a világban. Tágabb értelemben arról, mi dolgunk is lenne nekünk, embereknek, a világban. Ami, ugye, ne feledjük, a Természet. Mi is a dolgunk a Természettel? És mi dolga benne a gyerekeinknek? És hogyan függ mindez össze azzal, hogy egy nehéz kamaszkor mitől lesz elviselhető?

Nem azt az életet éljük (sokan-sokan az emberi fajból), amire biológiailag évezredeken át készültünk. Elfelejtettük, mik az igazán fontos dolgok. Mintha azt is el akarnánk felejteni, mik is a valós szükségleteink: ivóvíz, étel, fedél, közösség. Nem az, ami a reklámokból folyik. Nem, amit el akarnak nekünk adni. Minden, amire szükségünk van, az itt van, mióta világ a világ, és kialakult a fajunk, meg előtte a többi faj, egyik sem jobb vagy rosszabb, fontosabb vagy kevésbé fontos a másiknál. Ami kell nekik, nekünk, a földi élet minden fajának, az itt van, az orrunk előtt. Az erdőben, a mezőn, a kertben. A Természetben. Még.

Ezt szerettem volna és szeretném ma is megtanítani a körülöttem élő gyerekeknek. Hogy a természet megadja, ami kell nekünk, és vigyáz ránk. Ha odamegyünk, és figyelünk, megtaláljuk, amit keresünk. Ott van minden a helyén, ahol mindig is volt, az idők kezdete óta. A hangyák, a szedres, a kamilla a teához, kavicsok a patakból a dáma-táblára, ebihalak, szúnyoglárvák és küszök is, ha már arra járunk, plusz a sikló és a szitakötők… Minden a helyén van és ott is lesz, megtalálhatjuk, ha keressük, holnap is. Ha ma megtanulunk vigyázni rá.

Játék 2. – amiért a kevesebb több

Az erdei óvodában tehát nincsenek “kész” játékeszközök. Miért jó ez? Mert bármi lehet bármi. Egy bot például kard, dárda, varázspálca, fakanál, de tűzoltóslag, árbocrúd vagy akár botkormány a repülőgép pilótafülkéjében, ha az egyik végét magunk előtt a földbe szúrjuk. És kezdődhet is a szerepjáték, ami az óvodás korosztály egyik fő elfoglaltsága.

Hősünk itt épp zsúrkenyeret szelt...
Hősünk itt épp zsúrkenyeret szeletelt …

Ha ugyanezt a botot felkötjük két végén egy faágra, hinta. Ha nekitámasztjuk egy fatörzsnek, és két oldalára nyesedéket, gallyakat pakolunk, esetleg levágott fűvel betakarjuk, tökéletes kunyhó. Egy vízmosás fölé keresztbe téve híd, vagy tornászgerenda. A gyülekezőtér közepén a földbe állítva totemoszlop, az asztal mellett fogas, amire a hátizsákokat akaszthatjuk. Vándorláskor a vállunkra vehetjük, ismét ráakasztva a hátizsákot, és máris vándorbot. Egy vastagabb ágon vagy rönkön keresztbe fektetve mérleg, aminek két végére vödröket lógatva összehasonlíthatjuk, melyikben van nehezebb súly – tökéletes projekttéma, hetekig el lehet vele kísérletezgetni. De ugyanígy libikóka is lehet, ha a gyerekek súlyát nem bírja el, akkor libikókázhatnak rajta csigák, vagy a képzeletbeli manó-barátok. Konstruáló játékok és természettudományos megfigyelések pipa.

Ezek után (vagy épp ezek kapcsán) aztán előkerülhetnek a szerszámok. A botunkat megfaraghatjuk, egyes fajok esetén mintát vághatunk a kérgébe, a bodzának kifúrhatjuk a puha belsejét. Befoghatjuk a satuba, és már kezdődhet is a szögelés – fűrészelés. Körbetekerhetjük színes zsinórokkal vagy rongydarabokkal, készíthetünk belőle hangszert, szélcsengőt, korongokra darabolhatjuk, amikből aztán épülhet torony, kocsi, mandala, vagy bármi, ami csak eszükbe jut. A lehetőségek tárháza végtelen, ahogyan a gyermeki képzelőerő és kreativitás is az. Alkotás, alakítás ez a javából.

Ahhoz pedig, hogy mindez működjön, a fantázián kívül két dologra van még szükség: önbizalomra a próbálkozáshoz, és kommunikációra a társakkal. Akár a szerepjáték szabályainak tisztázásakor, akár a közös építéskor számtalan olyan helyzet adódik, amelyben csak akkor járhat valaki sikerrel, ha képes elmagyarázni a többieknek azt, ami eddig csak a képzeletében, az ő fejében létezett, és képes megérteni mások szándékait.

A kevés eddig végzett felmérés (például német nyelven ez a doktori és ez a több kutatást áttekintő összegzés) mindegyike azt mutatta, hogy az erdei óvodából iskolába kerülő gyerekek jobb eredményeket érnek el szociális készségek terén (is) normál óvodából érkező társaiknál, és pozitívabb az énképük: kezdeményezőbbek, jobb a kudarctűrésük, kevesebb magatartási problémájuk van – vagyis eredményesebben küzdenek meg a kihívásokkal, mint az átlag. És jelenlegi gyereklélek-gyilkoló oktatási rendszerünkben ez a legjobb induló tőke, amivel felvértezhetjük őket. Így lesz a kevesebből több.

Játék – amikor a kevesebb több

Az erdei óvodák sokfélék. Egyik közös vonásuk azonban a kész, előre gyártott játékok hiánya. Nincs baba, plüss, műanyag dömper. Nincs lego vagy dublo sem. Csúszdát és mászókát sem láthatunk. Utóbbi érthető, minek hegyre dombot hordani, a gyerekek itt egész nap csúsznak- másznak kedvük szerint, erre alkalmas bármelyik rézsű, rönk vagy faág. Egyetlen kivétel talán a hinta, amit többnyire lelkes apukák építenek, kötélből és egy megfelelő vastagságú ágdarabból. ( Biztos hallottak a vesztibuláris ingerlés szerepéről az idegrendszer érésének beindításában :-))

Jó, nincs gyári játék. Mi az, ami van? A természetben rendelkezésre álló anyagok: föld, víz (télen jég vagy hó), levelek, termések, kövek és kavicsok… A lehetőségek sora végtelen, és az ovisok egyik kedvelt tevékenysége az év minden szakában a gyűjtögetés, a “kincskeresés”. Naponta megtömik zsebüket üres csigaházzal, tobozzal, gubaccsal, vagy ami éppen útjukba akad. Kincseikkel elbüszkélkednek, aztán megajándékozzák vele társaikat vagy valamelyik felnőttet, esetleg cserekereskedelembe kezdenek.

Forrás 123rf

A játékok másik száműzetéstől megmenekült csoportja a szerszámok. Azzal a különbséggel, hogy itt nem felnőtt szerszámok kicsinyített műanyag utánzatairól beszélünk, hanem gyerek kézhez méretezett, valódi, éles (és épp ezért jó minőségű!) fűrészről, (kézi) fúróról, vésőről. Alapfelszerelés a fűrész mellett a szög és a kalapács, a harapófogó (mert a bevert szögeket az újrahasznosítás jegyében sokszor ki is kell ám húzni a deszkából), a munkadarabok befogásához pár satu, és jól jön, ha van többféle kötél, madzag (már csak az időről időre megjavításra szoruló függőágyak miatt is, de persze az elfogott ellenséget is meg kell valamivel kötözni). Mindig kell legyen ásó, lapát (legalább hólapát) a kamrában, és persze számtalan vödör (nem ökosznobériából, hanem egész praktikus okokból csak fémből készült), esetleg talicska, valamint otthonról kiselejtezett fazék, lábos és fakanál a tábori konyhának. Azoknak, akiket aggodalommal tölt el a fúró-faragó ötéves gondolata, javaslom, ismerkedjenek meg Gever Tulley “barkácsiskolájával”, a Tinkering School-lal a TED-en.

forrás: bollerwagenheld.de

Végül majd minden erdei óvodának van egy vagy több kézikocsija, amiben odafelé a vizes kannát, eszközöket, esetleg útban lévő hátizsákokat, visszafelé akár a legfáradtabb vándort is húzhatják – a csoportban kialakult szabályoknak megfelelően. Egyes csoportok pedig olyan helyen működnek, hogy felvehették kínálatukba a biciklis kiruccanásokat is – szülőkkel vagy nélkülük.

(folyt. köv.)

El a géptől!

Ülsz a gép előtt. Ülök a gép előtt. Jobb esetben a teraszon, vagy egy fa alatt a kertben. Ha elér odáig a wifi. És fel van töltve a kütyü aksija. Az ebéd kész, gyerek bent tanul – gondolom. Karantén-utóérzés. Aztán meghallom a visongó, hisztérikus nevetést, és oda az idill, önáltatás: bizony a gyerek is a gép előtt ül. Felkecmergek, kutyák elől valami magaslati pontra pakolom a szét nem rágandó tárgyakat, és harcra szántam becsörtetek, egyenesen a gamer-szekció központjába. Kezdetét veszi az alkudozás. Ebben az eleve vesztes helyzetben, amikor a világháló összes lehetséges csábítását kell(ene) a győzelemhez felülmúlnom, gyorsan számba veszem a szóba jöhető eszközeimet. Az első döntés, amit meg kell hoznom: fenyegetés vagy ígéret?

Előbbire vagyok szocializálva, gondolkodás nélkül jön számra az “eddigaddignemgépezhetszhamost” -tól egészen a szélsőséges kiborulásokkor elhangzó “hanemtetsziklehetapádhozköltözniottmajd”-ig bármi. A büntetésekből azonban túl gyakran lesz önbüntetés, ezt már elég alkalmam volt megtanulni, amikor vért izzadtam, hogy lekössem valamivel a gépfüggő, de általam valamilyen – utólag már kevéssé fontosnak tűnő – okból a gépezéstől eltiltott gyerekem. Mert ha eltiltom, szenved, és nekem néznem (na meg persze hallgatnom) kell, ahogyan szenved, és szenvedni, na azt aztán tud, kutyául. Sokadik összeveszésünk és kibékülésünk után ráéreztem, mire gondolnak a nevelési kézikönyvek írói akkor, amikor azt tanácsolják, ne vegyünk el valami szeretett dolgot addig, amíg nem tudunk helyette valami hasonlóan értékeset ajánlani.

Jó, akkor igéret. Lássuk az alkupozíciómat: itt a két kutya, van kb. egy órányl időm, elmehetünk csavarogni. Ha nem jön be, fokozható az ajánlat az unokatesó útközbeni felszedésével. Esetleg még egy fagyizás is beleférhet a büdzsébe. Ha nincs unokatesó kéznél, játszik még a bringázás (egyenlőre szigorúan kutya nélkül), vagy a népkerti vadkacsa etetés (kutyaszemszögből vadkacsa-kergetés, úgyhogy ezzel is észnél kell ám lenni), esetleg egy síkfőkúti vagy felsőtárkányi kiruccanás, utóbbi muflonetetéssel (megint nem kutyás program, de a kutyák nálunk úgysem tömegközlekednek (még)).

És miközben mindezt végigpörgetem, nosztalgiával gondolok az első tíz évre, amikor elég volt egy gumilabda ahhoz, hogy kint tartsa egész nap a kertben, a telken pedig le sem lehetett rángatni őket este a diófáról.