Játék – amikor a kevesebb több

Az erdei óvodák sokfélék. Egyik közös vonásuk azonban a kész, előre gyártott játékok hiánya. Nincs baba, plüss, műanyag dömper. Nincs lego vagy dublo sem. Csúszdát és mászókát sem láthatunk. Utóbbi érthető, minek hegyre dombot hordani, a gyerekek itt egész nap csúsznak- másznak kedvük szerint, erre alkalmas bármelyik rézsű, rönk vagy faág. Egyetlen kivétel talán a hinta, amit többnyire lelkes apukák építenek, kötélből és egy megfelelő vastagságú ágdarabból. ( Biztos hallottak a vesztibuláris ingerlés szerepéről az idegrendszer érésének beindításában :-))

Jó, nincs gyári játék. Mi az, ami van? A természetben rendelkezésre álló anyagok: föld, víz (télen jég vagy hó), levelek, termések, kövek és kavicsok… A lehetőségek sora végtelen, és az ovisok egyik kedvelt tevékenysége az év minden szakában a gyűjtögetés, a “kincskeresés”. Naponta megtömik zsebüket üres csigaházzal, tobozzal, gubaccsal, vagy ami éppen útjukba akad. Kincseikkel elbüszkélkednek, aztán megajándékozzák vele társaikat vagy valamelyik felnőttet, esetleg cserekereskedelembe kezdenek.

Forrás 123rf

A játékok másik száműzetéstől megmenekült csoportja a szerszámok. Azzal a különbséggel, hogy itt nem felnőtt szerszámok kicsinyített műanyag utánzatairól beszélünk, hanem gyerek kézhez méretezett, valódi, éles (és épp ezért jó minőségű!) fűrészről, (kézi) fúróról, vésőről. Alapfelszerelés a fűrész mellett a szög és a kalapács, a harapófogó (mert a bevert szögeket az újrahasznosítás jegyében sokszor ki is kell ám húzni a deszkából), a munkadarabok befogásához pár satu, és jól jön, ha van többféle kötél, madzag (már csak az időről időre megjavításra szoruló függőágyak miatt is, de persze az elfogott ellenséget is meg kell valamivel kötözni). Mindig kell legyen ásó, lapát (legalább hólapát) a kamrában, és persze számtalan vödör (nem ökosznobériából, hanem egész praktikus okokból csak fémből készült), esetleg talicska, valamint otthonról kiselejtezett fazék, lábos és fakanál a tábori konyhának. Azoknak, akiket aggodalommal tölt el a fúró-faragó ötéves gondolata, javaslom, ismerkedjenek meg Gever Tulley “barkácsiskolájával”, a Tinkering School-lal a TED-en.

forrás: bollerwagenheld.de

Végül majd minden erdei óvodának van egy vagy több kézikocsija, amiben odafelé a vizes kannát, eszközöket, esetleg útban lévő hátizsákokat, visszafelé akár a legfáradtabb vándort is húzhatják – a csoportban kialakult szabályoknak megfelelően. Egyes csoportok pedig olyan helyen működnek, hogy felvehették kínálatukba a biciklis kiruccanásokat is – szülőkkel vagy nélkülük.

(folyt. köv.)

El a géptől!

Ülsz a gép előtt. Ülök a gép előtt. Jobb esetben a teraszon, vagy egy fa alatt a kertben. Ha elér odáig a wifi. És fel van töltve a kütyü aksija. Az ebéd kész, gyerek bent tanul – gondolom. Karantén-utóérzés. Aztán meghallom a visongó, hisztérikus nevetést, és oda az idill, önáltatás: bizony a gyerek is a gép előtt ül. Felkecmergek, kutyák elől valami magaslati pontra pakolom a szét nem rágandó tárgyakat, és harcra szántam becsörtetek, egyenesen a gamer-szekció központjába. Kezdetét veszi az alkudozás. Ebben az eleve vesztes helyzetben, amikor a világháló összes lehetséges csábítását kell(ene) a győzelemhez felülmúlnom, gyorsan számba veszem a szóba jöhető eszközeimet. Az első döntés, amit meg kell hoznom: fenyegetés vagy ígéret?

Előbbire vagyok szocializálva, gondolkodás nélkül jön számra az “eddigaddignemgépezhetszhamost” -tól egészen a szélsőséges kiborulásokkor elhangzó “hanemtetsziklehetapádhozköltözniottmajd”-ig bármi. A büntetésekből azonban túl gyakran lesz önbüntetés, ezt már elég alkalmam volt megtanulni, amikor vért izzadtam, hogy lekössem valamivel a gépfüggő, de általam valamilyen – utólag már kevéssé fontosnak tűnő – okból a gépezéstől eltiltott gyerekem. Mert ha eltiltom, szenved, és nekem néznem (na meg persze hallgatnom) kell, ahogyan szenved, és szenvedni, na azt aztán tud, kutyául. Sokadik összeveszésünk és kibékülésünk után ráéreztem, mire gondolnak a nevelési kézikönyvek írói akkor, amikor azt tanácsolják, ne vegyünk el valami szeretett dolgot addig, amíg nem tudunk helyette valami hasonlóan értékeset ajánlani.

Jó, akkor igéret. Lássuk az alkupozíciómat: itt a két kutya, van kb. egy órányl időm, elmehetünk csavarogni. Ha nem jön be, fokozható az ajánlat az unokatesó útközbeni felszedésével. Esetleg még egy fagyizás is beleférhet a büdzsébe. Ha nincs unokatesó kéznél, játszik még a bringázás (egyenlőre szigorúan kutya nélkül), vagy a népkerti vadkacsa etetés (kutyaszemszögből vadkacsa-kergetés, úgyhogy ezzel is észnél kell ám lenni), esetleg egy síkfőkúti vagy felsőtárkányi kiruccanás, utóbbi muflonetetéssel (megint nem kutyás program, de a kutyák nálunk úgysem tömegközlekednek (még)).

És miközben mindezt végigpörgetem, nosztalgiával gondolok az első tíz évre, amikor elég volt egy gumilabda ahhoz, hogy kint tartsa egész nap a kertben, a telken pedig le sem lehetett rángatni őket este a diófáról.

erdei óvoda – zanza

Nálunk ez a kifejezés olyan szervezeteket takar, melyek – az erdei iskolákhoz hasonlóan – szálláshelyet és környezeti neveléssel kapcsolatos programokat ajánlanak, esetünkben az óvodás korú gyerekcsoportoknak. A szülők, vagy jobb esetben az alapítvány befizeti a részvételi díjat, és lurkónk csoporttársaival, nota bene az óvoda összes gyerekével és persze felnőtt személyzetével együtt eltölthet 3-4-5 éjszakát valahol egy tanyán vagy nemzeti parkban.

Príma intézmény, dicséretes törekvés, nincs vele semmi baj, azon kívül, hogy az óvodányi gyerek 3-4-5 nap után hazamegy, a paneloviba, és egy évig megint nem lát közelről erdőt.

forrás: rheinstetten.de

Máshol az erdei óvoda (Waldkindergarten, Forest Kindergarten ) megnevezés azokat az óvodákat takarja, amelyek egész évben az erdőben (vagyis nem parkban, fasorban, etc.) működnek, sokszor állandó kőépület nélkül, legtöbbször egy vasúti vagonnyi melegedővel. A gyerekek egész nap kint vannak a szabadban. A vasúti vagon környéke a reggeli gyülekezőhely, itt zajlanak a főétkezések, itt tárolják az eszközöket (szándékosan nem játékokat írtam), innen lehet hazavinni a gyereket. Innen indulnak napi portyájukra hátizsákjukkal valamelyik 1-2 kilométernyi körön belül elhelyezkedő “kedvenc helyükre”. Ez lehet egy tisztás, egy pataköböl, egy jellegzetes erdőrészlet, öreg fa, minden csoportnak saját hagyományai szerint, akár tucatnyi.

Nem baj, ha fúj a szél, ha szitál a köd, csepereg az eső. Esőkabát, gumicsizma itt alapfelszerelés. A nyári hőség, tudja, aki, az erdőben lényegesen elviselhetőbb. Kell egy könnyű sapka, és vékony hosszú ujjú póló. Ha olyan helyen telepednek le, ahol süt a nap, esetleg naptej. Tavasz óta napon lévő bőrnek talán még az sem.

Az erdőben nincs aszfaltozott, de még füvesített placc sem, nincsenek EU-szabványos udvari játékok. Van mese, éneklés, beszélgetés. Van mozgás, spontán, minden mennyiségben. Lehetséges bármi, ami a “szabályos” óvodákban: rajzolni, vágni, ragasztani, számlálni és formázni. Itt azonban lehet fűrészelni, szögelni, lapátolni, talicskázni, sokszor kertészkedni is, ha úgy adják a körülmények. És szabad sarazni, fára mászni, botokkal játszani – a józan ész határain belül. Mert vannak szabályok, itt is. Lényegesen kevesebb és szükségszerűbb, vagyis könnyebben átlátható szabály. Ahogy a délutáni pihenő sem jelent kötelező alvást – lehet könyvet nézegetni, színezni, akár játszani is. Sokat játszani. Gallyakból építeni, porból főzni, fűben heverni. Van tér, van idő együtt és egyedül lenni.

Na ilyen óvodára gondolok, amikor azt mondom, legyen nekünk is sok-sok erdőnjáró ovink.